Úgy döntöttem, hogy próbát teszek ezzel a kisregénnyel, hiszen sokat nem veszíthetek. Az írónőről, Vikiről annyit tudtam, hogy feltörekvő tehetség, aki ráadásul elkötelezett is a magyar irodalom és írótársadalom irányába, de nem vártam semmi különöset.
Aztán elkezdtem olvasni a könyvet, és elég hamar látni kezdtem, hogy ez bizony minden várakozásomat felülmúlja.
Adva van egy Léna nevű fiatal újságírónő, akit Isten – vagy ha úgy tetszik a sors – összehoz a sorstalanok nevű motorosbandának egy “kiváló” tagjával, Zéténnyel, ennek eredményeképpen pedig mindkettejük élete megváltozik.
A történet annak ellenére izgalmas, hogy sok benne az elmélyült gondolat, de mégsem válik unalmassá. Jócskán van benne cselekmény izgalom, fordulat, meglepetés, szinte a regény utolsó lapjáig. Az elmélyült gondolatok nem öncélúak, mindig a történések köré épülnek.
Az írónő stílusa zseniális! Szép gondolatok, gyönyörű, néha már lírába hajló megfogalmazással, olyan mélyen ábrázolva a két fő karakter lelkének legmélyebb bugyrait, mintha élnének, és sokszor dobban együtt a szívünk érzéseikkel, csendülnek együtt gondolataink gondolataikkal.
Nem mesterkélt, nem akarja bizonyítani, hogy “milyen zseniális író vagyok”. Egyszerű, mindenki által érthető magyar köznyelven fogalmaz, mégis annyira irodalmi. Kitűnő bizonysága annak, hogy egyszerű szavakkal is lehet érzelmeket kifejezni, és az olvasónak átadni.
És mindez egy egységes egész, nem válik egy pillanatra sem unalmas frázishalmazzá, bár én egy helyen, csupán pár sor erejéig kissé sziruposnak éreztem, de ez maradjon az én problémám, ami szinte elhanyagolható a regény egészének nagyszerűségéhez képest.
Mindeképpen ki kell emelnem a két fő karakter mesteri ábrázolásán kívül a bandavezér Alfa megformálását, amely két rövid jelenetben is szépen, árnyaltan történik meg.
A regény már csak azért is magával ragad, mert nagyon szépen épül fel egészen addig, amíg a mű tetőpontján Lénának szembe kell néznie élete talán első nagy dilemmájával, amely végül egy komoly, érett, bátor, és önfeláldozó lépés.
Csak egy apró megjegyzés!
“A szervezetem egyenlőre együtt él a rákkal, de ki tudja, mikor mondja azt, hogy elég.”
A szó helyesen: egyelőre.
Az egyenlőre helyes használata például:
“Hozd ki egyenlőre az egyenlet két oldalát!”
Meg kell jegyezem azonban, hogy ez az egyetlen nyelvi hiba volt, amivel az egész regényben találkoztam.
Mindez nem von le semmit a tényből, hogy a Szerethetetlen egy ifjú, tehetséges írónő felejthetetlen munkája. Izgalmas, ugyanakkor nagyon mély tanítás a könnyű és a helyes döntés közötti iszonyatos különbségről, önfeláldozásról, reményről, és arról, hogy ezen a világon nincs senki egyedül, és egyikünk sem szerethetetlen.
A regényt nem ajánlom könnyű esti olvasmánynak. Ebben el kell mélyülni, együtt kell vele élni, sorai közt sírva-nevetve meg-megállni, és feltöltekezni.
Hálásan köszönöm Tormási Vyktóriának az élményt, amit átélhettem regénye olvasása közben!