A legutóbbi, ezt megelőző könyvajánlómban Nemere István: Holtak harca című regényével és annak sajátos Hollywood-i utóéletével foglalkoztam.
Ahogy írtam, a művel egy kötetben jelent meg Nemere István a Játszma tízmilliárdért címet viselő sci-fije is, és talán ezért sem véletlen, hogy bizony, ez a történet is megtalálta a maga – szintén nem egészen jogszerű – útját Hollywoodba.
A regény filmadaptációja pedig nem másban manifesztálódott, mint a hazai mozikban 1998. szeptember 10-én bemutatott, azóta szintén kultfilmmé vált Armageddonban, a Touchstone Pictures produkciójában, Bruce Willis-szel a főszerepben.
Csak a teljesség kedvéért említem meg, hogy – ahogyan A pusztító esetében is – még a mozipremier évében megjelent a film regényváltozata is az INTERCOM kiadásában. A könyvet M. C. Bolin írta, Jonathan Hensleigh forgatókönyvének felhasználásával.
A filmet nagyon sokszor láttam – egyébként nagyon jó mozinak tartom (most is, amikor írom ezeket a sorokat, pont azt nézem a Film+-on 🙂 ) –, és magát a regényváltozatot is elolvastam két-három alkalommal. Viszont sokkal korábban ismertem már Nemere könyvét.
Ebben az írásban – a teljesség igénye nélkül – szeretnék rámutatni néhány egyezésre, amely számomra egyértelművé teszi, hogy Jonathan Hensleigh forgatókönyvét nem kis mértékben ihlette Nemere István szóban forgó sci-fi regénye.
Innentől spoiler lehetséges!
A két történet közötti alapvető különbség az, hogy amíg az Armageddon cselekménye napjainkban játszódik, addig a könyv a jövőbe helyezi a történéseket, egy olyan időszakba, amelyben már elkezdődött a Naprendszer bolygóinak kolonizálása. De ezen felül inkább csak zavarbaejtő hasonlóságokkal találkozunk.
A regényben egy, a Plútón található kutatóállomás észleli először a Földhöz vészesen közeledő objektumot, a filmben pedig egy Karl nevű amatőr csillagász.
Mind a könyv, mind a film egyetlen személyre építi a katasztrófát megakadályozandó küldetés sikerét. Ő a filmben Harry Stamper (Bruce Willis), a világ legjobb mélyfúrója, regénybeli “elődje” pedig Paul Karlen, az úgynevezett Világőrség Különleges Alakulatának tisztje. Ahogyan a filmben a NASA és a légierő minden követ megmozgat, hogy megtalálják Stampert, úgy mozgat meg mindent a Világőrség, hogy hadra fogja Karlent, aki épp – meghiusúlt – szabadságát tölti.
Stamper csapata saját embereiből áll, akik eléggé szedett-vedett társaságot alkotnak, de értik a dolgukat. Karlen brigádja egy lakatlan szigeten büntetésüket töltő űrhajósokból verbuválódik, akik az amnesztia reményében jelentkeznek a számukra akkor még ismeretlen küldetésre.
A két történet menete, dramaturgiája, hatásmechanizmusa a nyilvánvaló különbségek ellenére is nagyon hasonló. Az illetékesek amíg tudják, titokban tartják a Földet fenyegető globális veszélyt, az elnök (a regényben a Föld, a filmben az USA elnöke) beszédet mond, az emberiség reakciója pedig nagyon hasonlóan van megfestve a két sztoriban.
Nagyon hasonló továbbá a két cselekményben a küldetés résztvevői körében a lázadás motívuma, amely az egész küldetést veszélyezteti, de azért van egy jelentős különbség is: amíg Stamper azért áll ellen az egyértelműen értelmetlen parancsnak, hogy a küldetés sikerét garantálja, addig Nemere regényében pontosan Karlen ellen lázad fel két embere, hogy pályamódosítást hajtsanak végre, elkerülendő, hogy áthatoljanak egy veszélyes meteormezőn, ezzel azonban ők veszélyeztetik a küldetés sikerét. A könyvben destruktív lázadásról van szó, a filmben konstruktívról, már ami a küldetés sikerét illeti.
A filmben – ahogy az ismeretes – a küldetés lényege, hogy egy dupla mélyfúró csapat két űrsiklón leszáll az aszteroida felszínére, fúrnak egy lyukat, majd megfelelő mélységbe helyeznek egy atombombát, hogy azt távirányítással működésbe hozva belülről robbantsák szét az égitestet, mielőtt az eléri a Földet.
A regényben más a terv. A lényege az – egyszerűen leírva –, hogy a küldetés űrhajóját, a Gammát (amely a föld legnagyobb teherszállító űrhajója) a rakterében egy nagy rakomány rendkívül veszélyes és szenzibilis robbanóanyaggal, a burlittal nekiirányítják a Pallas kisbolygónak, amely ennek következtében pályát módosít, ütközik az X bolygóval, amelynek szintén módosul az útja, így nem találja el a Földet, hanem elrobog mellette.
Figyelemre méltó, hogy mindkét történetben megjelenik a sorsolás-motívum.
A regényben kritikus helyzetben beragad a dezintegrátor célzófeje. Ez a szekezet zúzza szét a mezőn áthaladva a meteorokat, hogy a lehető legkevésbé sérüljön az űrjármű. Ezt csak kívülről lehet megjavítani, ami egy meteormezőn áthaladva életfontosságú, és egyúttal életveszélyes feladat. A küldetés tagjai sorsolással döntik el, hogy kinek kell ezt megtennie. A sors Tangra esik, aki egy meteortalálat következtében életét veszti, és Karlennek kell kimennie, és elvégeznie a veszélyes küldetést.
A filmben egy, az aszteroidán kitört meteorvihar tönkreteszi a bomba távkapcsolóját, ezért ki kell sorsolni, hogy ki legyen az, aki önmagát feláldozva ottmarad, hogy mechanikusan hozza működésbe a detonátort. A sors A. J. Frostra (Ben Affleck) esik, aki Stamper lányának vőlegénye. Stamper magára vállalja az áldozatot, ami ellen A. J. kétségbeesetten tiltakozik, mondván, hogy ez az ő feladata. Mire Stamper ezt feleli: “Menj, és viseld gondját a lányomnak! Az a te feladatod.”
És bár a film összeköti a sorsolás motívumot az áldozat-motívummal, ez utóbbit is egyértelműen a regény ihlette.
Aki látta a filmet, talán emlékszik arra a jelenetre, amikor már behelyezték az atombombát, a Freedom felszáll – Stamper nélkül –, Sharp ezredes (William Fichtner) pedig rádión még leszól: “Köszönjük, Harry!”
A regényben is úgy alakulnak a dolgok, hogy Ondrei Millov – nem bízva a robotpilótában – magára vállalja, hogy nekiirányítja a Gammát a Pallasnak, ezzel magát feláldozva a küldetés sikeréért. Amikor mindenkitől elbúcsúzott rádión, végül Karlentől is búcsút vesz:
– Paul?…
– Igen, Ondrei. Búcsúzom… Köszönjük neked, Ondrei. A készülékeken át tisztán hallották Ondrei lélegzését.
– Húsz óra negyvenegy – mondta lassan. – Előttem a Pallas.
Aztán hirtelen megszakadt az adás. Csak az űr csendje zúgott a rádiókban és az űrhajósok fülében. A képernyőn – ahol nemrégen még a Gammát látták sebesen távolodni – vakító fénycsóva villant fel, aztán gyorsan kihunyt.
Részlet a regényből
Azt hiszem, ez nem igényel további kommentárt. 🙂
A regény egyébként rendkívül eredeti, izgalmas, fordulatos, és engem nem untattak benne a kicsit hosszúra nyúlt tudományos fejtegetések sem. Mindenkinek ajánlom, akár látta az Armageddont, akár nem. Méltó párja a Holtak harcának a kötetben.
És ezt a jelek szerint Hollywood is így látja. 🙂